"Egy ősrégi kultúrnép, a hunzák története igen jól szemlélteti, hogy a böjt még a túlélés lehetőségénél is többet jelenthet. Ez a kis tízezres lélekszámú nép a Himalája egyik völgyében él, az utóbbi évtizedekig szinte hermetikusan elzárva a külvilágtól. Dr. Ralph Bircher a Hunzák című könyvében meglepő dolgokról tudósít: a völgy szántói nem termettek annyi élelmet, amennyire az ott lakóknak egész évben szükségük lett volna.
Amire az árpa júniusban beért, az emberek hetekig, néha akár két hónapig is böjtöltek. Közben vidámak és elégedettek voltak, végezték az évszak munkáit, dolgoztak a földeken, és rendbe hozták a lavinák miatt megrongálódott vizesárkokat. Nem ismertek orvost, és nem volt szükségük rendőrségre sem. Életük természetes magatartási szabályok szerint zajlott.
A völgy ma már jól megközelíthető. A hunza férfiak Indiában katonáskodnak és dolgoznak. A kapható élelmet, a cukrot, a fehér lisztet és a konzerveket importálják. Így a népnek „nem kell többé éheznie”.
Azóta a hunzák földjére is betörtek a szokványos civilizációs betegségek: fogszú, vakbélgyulladás, epebántalmak, elhízás, hűléses betegségek, cukorbaj – hogy csak néhányat említsünk. Már nemcsak orvosra, de rendőrre is szükségük van. Mind többen küszködnek testi, szellemi és magatartási problémákkal.”
Az idézet Hellmut Lützner: Gyógyító böjt című könyvéből származik.
Utolsó kommentek